Május első vasárnapján ünnepeljük az anyákat. Elfeledni sem lehet ezt az ünnepet. A közösségi oldalak felhasználói emlékeztetik egymást. Szombaton jelenteket meg az első posztok, majd jött a szeretet cunami. Tízből tizenhárom felhasználó bizonygatta, hogy mennyire szereti édesanyját. Érzelgősebbnél érzelgősebb megnyilvánulásokat és képeket töltöttek fel. Ma már így köszöntjük anyáinkat? Minden édesanya jelen van ezeken, az oldalakon és olvassa gyermeke üzenetét? Nem hiszem! Akkor minek? Másoknak? Az ismerősöknek? Lássák ők is, hogy fontos nekünk a család? Nem tudom!

Régen, az őskorban, amikor nem volt számítógép, nem voltak közösségi oldalak másként csináltuk. Kora reggel elmentünk virágot lopni. Igen loptunk pár szál orgonát, mert virágot lopni nem bűn tartotta a mondás. Aztán néha szakadt ruhában, maszatos kézzel odaadtuk anyunak. Ő megdorgált, de örült. Volt hangulata az ünnepnek. Mára csak a posztok maradtak. A gyerekek felnőttek, tudják virágot sem illik lopni. Elillant a varázslat.

Kíváncsi lennék arra, hogy a posztolók közül hányan ölelik meg édesanyjukat. Hányan beszélgetnek velük úgy igazán, nem az ünnep kedvéért. Hányan visznek egy szál virágot már nem élő anyunak a temetőbe? Hányan küldenek egy képeslapot a messze élő anyának, mert nem tudják meglátogatni? Nem tudom! Azt viszont tudom, hogy nem így a közösségi oldalakon keresztül kellene bizonygatni, hogy szeretjük Őket!