Na! Végre elmúlt. Túléltem idén is a karácsonyt. Már csak az össznépi vigasság napja van hátra ebből az évből. A szilvesztert sem szeretem.  Nekem ne írja elő egy naptár sem, hogy mikor szeressem hozzátartozóimat. De azt se hogy, mikor kell kötelezően buliba menni.

Félreértés ne essék, nem vagyok ember és ünnepgyűlölő. A naptártól függetlenül szeretem meglepni a hozzám közel állókat. Életem során buliban is voltam már. Igaz nem évvégén.  Voltak, és remélem, lesznek még olyan karácsonyok, amiket el tudok viselni. Ezek az ünnepek azonban főként nem a pénzről szóltak, hanem az együttlétről, a nagy beszélgetésekről. Jó! Valamennyi pénz kellett ahhoz, hogy összecsomagolva útra keljünk a családdal. Voltunk belföldön és külföldön is karácsonykor. Ne drága – most divatos – wellnes vagy egzotikus szigeti utazásra gondoljanak. Ezeket még nem engedhettem meg. Ha pénzem lenne rá, akkor se ezt választanám.

Az élet úgy hozta, hogy 1992-ben Kárpátalján töltöttük a karácsonyt. Bejártuk a „kötelező” idegenforgalmi helyeket is. Nagyon jó társaság jött össze. Főleg idősebbek, de azért akadtak a csoportban fiatalabbak is. Gyermekeim itt „ettek” először pisztrángot. Nem nagyon ízlett nekik, még soha nem kóstolták. Valahogy úgy voltak vele, mint az egyik nevelőotthon gyermekei a naranccsal. Ők se ettek még soha narancsot. Nem tudták, hogy mi az. Csak nézték.

Egy busznyi magyar döbbent meg egy pillanatra és szégyellte el magát. Hirtelen nagyon gazdagnak éreztük magunkat annak ellenére, hogy valóságban nem voltunk azok. Több kiló narancsot és banánt hagytunk ott a gyerekeknek. Már nem tudom, hogy kinek az ötlete volt, de a csomagokból hirtelen előkerültek a nekünk mindennapos gyümölcsök, és ott hagytuk. Elvégre karácsony volt.

Jó pár évvel később szintén Kárpátalja felé vettük az útirányt karácsonyra. Ez az út mindnyájunknak egy életre szóló emlék maradt. December 23-án azt hiszem, újra születtünk. Akkor volt az árvíz. Buszunk majdnem a megáradt Tiszában kötött ki. Éjnek évadján az álmából felkeltett utasok pánik nélkül követték a buszvezető utasításait. Megúsztuk! Hajnalban érkeztünk szálláshelyünkre. Víz, villany, fűtés nem volt. Hideg és árvíz igen! Érdekes módon senki nem zúgolódott. Az egy hetesre tervezett út három napig tartott. Hazafelé már világosban láttuk buszunk megcsúszásának nyomait. Pár centin múlott életünk.  Mégis szép karácsonyunk volt. Nem a pénzről, rólunk, emberekről szólt.

Azóta több alkalommal is „idegenben” töltöttük az ünnepeket, de ezt a két karácsonyt sose fogom elfelejteni. Ezeket nem kellett „túlélnem”!

P.S. A cikk itt is olvasható