Fotó: Varga Attila
Egy hetet töltöttek roma és nem roma fiatalok a Phiren Amenca és a ternYpe Nemzetközi Hálózat szervezésében Krakkóban és Auschwitz-Bikrkenauban. A roma holokauszt nemzetközi emléknapi megemlékezésen kívül különféle konferenciákon, workshopokon vettek részt.
Varga Attilával, az Uccu alapítvány önkéntesével a Krakkóban töltött egy hét tapasztalatairól, élményeiről beszélgettünk.
- A holokauszt még mindig tabu téma. Az iskolákban nem nagyon foglalkoznak vele. A roma holokausztról meg nem is beszélnek. Általános vélemény, hogy a fiatalokat nem érdekli. Mennyire helytállóak ezek a felvetések? Hogy látja Ön?
- Ez csak részben igaz. Azok a 16-17 évesek, akik az iskolában alig hallottak a holokausztról meg akarják ismerni történelmünk ezt az időszakát is. A küldöttség tagjai közül többen tudatosan készültek erre az útra. Kiutazásunk előtt nagyon sok segítséget kaptunk a szervezőktől, részt vettünk egy felkészítésen a Bálint Házban és az Izraeli Kulturális Intézetben. Az itt készült írásos anyagnak nagy hasznát vettük a workshopokon.
- Európa húsz országából érkeztek fiatalok erre a rendezvényre. Milyen műhelybeszélgetéseken vettek részt? Mi volt a hivatalos nyelv?
A hivatalos nyelv az angol volt. Ez azonban okozott nehézséget is. Közülünk kevesen beszéltek angolul. Igénybe kellett venni a nyelvet jól beszélő önkéntesek segítségét. A nyelvi nehézséghez a helyszínen kellett alkalmazkodnunk. Szükségmegoldásként magyar nyelvű dráma workshopot és „dilemma café”-t tartottunk a mi küldöttségünknek. A külföldi delegációk az oda-vissza fordítás miatt, mely lelassította volna a ritmusát az egésznek lemaradtak erről a foglalkozásról. A siker némileg kárpótolt minket. Többen szerették volna, ha megismételjük, de nem fért bele az időbe.
A nyelvi nehézségek a szabadidős programokat nem akadályozták. A Romániából érkező cigány nyelvet beszélőkkel találtuk meg legelőször a közös hangot, de más országok küldötteivel is a roma nyelv volt a zenén kívül az összekötő kapocs. Esténként a velünk utazó Romano Glaszo együttes és a hodászi zenészek a más országok művészeivel külön koncertekkel segítették az ismerkedést.
- Augusztus 2.-án részt vettek Auschwitz-Bikrkenauban a megemlékezésen. Mondana erről pár szót!
- A hivatalos megemlékezés - cigány, angol és magyar nyelven zajlott- után megtekintettük a két haláltábort is szakszerű vezetéssel. Érzelmileg ez volt a legmegterhelőbb. Egész más ott helyszínen látni mindent, mint olvasni, beszélni róla. A feldolgozásban nagyon sokat segítettek a zsidó származású önkéntesek és a holokauszt túlélő Forgács József „Bandi” bácsi. Bőven akadt dolguk. A csoportos beszélgetéseken kívül egyénileg is elbeszélgettek azokkal a társainkkal akik ezt igényelték.
- Mit jelentett Önnek ez az út, adott-e segítséget a további munkájához?
- Nagyon sokat kaptam ettől az egy héttől. Rávilágított arra, hogy a jelenben is sok hasonló történik itthon és szerte Európában, mint hetven évvel ezelőtt. Ha nem lépünk fel ez ellen, akkor abba az irányba sodornak minket az események, melyek azt a borzalmat előidézték. Ezt csak mi fiatalok tudjuk igazán megakadályozni. A mi feladatunk, hogy az alig ismert és dokumentált roma holokausztot feldolgozzuk, és megismertessük társainkkal is. Az Uccu alapítványnál végzett munkámban mindenképpen hasznosítani tudom tapasztalataimat.
- Ezer fiatal egy hétig együtt volt, dolgozott emlékezett. Csak „komoly” dolgok történtek?
- Nem, azért mi is „kiengedtük a fáradt gőzt”, ahogy mondani szokták. Ilyen csínytevés volt az, amikor több zenész és résztvevő Krakkóban nem hivatalos koncertet adott. Igazi örömzene volt. Utcazenésznek nézték a társaságot. A „munkabér” sörré változott. Vidámabban, hangosabban értünk vissza a szállásunkra.
Megjelent:
