Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy gyerekkora óta ismerem Éduát. Nemcsak a nevét, őt is valami titok lengte körül. A napokban találkoztunk, és mesélni kezdte történetét. Miért pont most? Ha „velünk” tart, talán megérti!

„Egész gyermekkoromat és ifjúságomat két szitokszó határozta meg: „büdös zsidók”, „piszkos kommunisták”. Szinte naponta hallottam. Nem értettem, mit takarnak ezek a szavak! Ösztönöm tiltakozott ellenük, de éreztem otthon a „családi meleg fészekben” erre soha nem kapok választ.

Nyolc éves lehettem, amikor egyre többet hallottam a „büdös” kezdetű szitkokat. Ekkor már tudtam, hogy kik a zsidók és mi történt velük. Nem otthon magyarázták el! Könyvekből tudtam meg. Máig hálás vagyok Lili néninek, a könyvtárosnak, aki csak szigorú pillantásával, fejcsóválásával vette ki kezemből azokat a könyveket, melyekből ismereteimet szereztem. „Mókuska! Nem korai ez még neked? Nem neked való könyvek ezek még!” szólt a dorgálása. Hiába! Ha nem vették észre a könyvtár olvasóktól elzárt részén, a létrán ülve olvastam,

olvastam és szörnyülködtem. Nem értettem és ma sem értem, hogy volt joga embereknek ezt megtenni. Kérdéseimmel tudtam, senkihez nem fordulhatok. Otthon nem kérdezhetek, mert eltiltanak a könyvtártól. Lili nénitől azért, mert figyelmeztetett, hogy nem nekem valóak ezek a könyvek. Legalábbis ezt gondoltam. Tévedtem! Egy meleg nyári napon felcsúszott Lili néni köpenyének ujja! A kép beleégett a retinámba. Ma is előttem, van! Egy pillanatra találkozott tekintetünk. A köpeny ujja visszakerült a helyére. Megértettem, miért vette ki kezemből oly sokszor azokat a könyveket Lili néni. Ő átélte azokat a borzalmakat. Szeretett, óvott, féltett! Soha nem beszéltünk erről, de megváltozott minden. Többé nem vette ki kezemből a könyveket, csak rám nézett! Időnként szót fogadva, letettem. Pár nap múlva újra azokat olvastam. Nem mertem kérdezni! Féltem? Nem tudom! A mai napig bánom, hogy soha nem beszéltünk erről, meg az otthoni büdös jelzőkről.

Pár év múlva elköltöztünk a fővárosba. Időnként még vissza-visszamentem Lili nénihez beszélgetni. Kíváncsi volt, hogy hogyan alakul a sorsom. Akkor sem mertem kérdezni a karján lévő számsorról, pedig lassan már a felnőtté válás küszöbén álltam. Aztán egyszer csak olvastam, hogy Lili néni elment, soha többé nem fogunk találkozni.

Talán tudat alatt, Lili néni féltése munkált bennem jóval később, amikor megszületett első gyermekem. Igen, apja zsidó volt. Ma már ő sem él. Nagyszülei évtizedeken keresztül nem bocsátották meg, hogy egy fél zsidó unoka került be a családba. Már kicsi korában megkapta az ominózus jelzőt kiegészítve a „fattyú” toldalékkal. Harcoltam, érveltem, annyit elértem, hogy „csak” a háta mögött emlegették így. Amíg élek, nem tudom megbocsátani nekik a jelzőket. Gyermekem természetesen tudja, hogy apja zsidó volt. Elmondtam neki. Tudnia kell róla. A többit nem. Nem tud Lili néniről sem, ő az én titkom. Ma már gyerekem is felnőtt, gyereke van. Itt él ebben a mai légkörben…..”

 Eddig tartott Édua története, amit megosztott velem. Vajon hány hasonló történet lappang még családi, egyéni titokként napjainkban is? Hányan nem merik újra elmondani gyerekeiknek apjuk, vagy anyjuk származását, mert féltik őket hetven évvel a vészkorszak után!