Évek óta jó barátom K.B. Kislánya fogyatékos. Ésszel és szívvel szereti, sokat foglalkozik vele. Segíteni akartam neki, a Down szindrómás fiatalok helyzetéről írt cikkemmel.

A down-os fiatalok helyzete már jó ideje foglalkoztatott. Amikor megjelent „Az én kis Buddhám” című könyv megvettem és elküldtem nekik. A „figyelmességemet” B. azt hiszem, félreértette, mert közölte, hogy nem akarja mások példáját. Megoldják ők a sajátjukat. Döntését tudomásul vettem. Téma lezárva!

Ez év tavaszán aztán megint terítékre került a téma. Meghívtak a Down Világnapi rendezvényre.  Sokat beszélgettem B-vel és egy-két szülővel. Tapasztaltam, hogy gond van a fiatalokkal. Fogyatékosak – bár van aki, ezt nem akarja elismerni – nehéz a pályaválasztás, a lehetőségek szűkek.

Kíváncsiságom elvitt egy Down otthonba és beszélgettem az alapítvány elnök asszonyával is. Megírtam a cikkemet. Elküldtem a linket B-nek, (hűségesen olvassa írásaimat) azzal a megjegyzéssel, hogy lehet, hogy nem fog tetszeni neki. A cikkben írtam a továbbtanulási, munkavállalási lehetőségekről melyeket az alapítvány biztosítani tud.

B. pár nap múlva visszajelzett. Közölte, hogy jól összefoglaltam a dolgokat és egy vidéki alapítvány munkáját dicsérte.

A burkolt üzenet cél tévesztett! A barátságunk majdnem töretlen az óta is. 

Remélem, hogy aki elolvassa a „Kell egy ház” című cikkemet megérti, és megpróbál a lehetőséggel élni.