Vasárnap a józsefvárosi Mátyás téren több száz ember előtt egy lelkipásztor és egy roma polgárjogi aktivista emlékezett a tatárszentgyörgyi roma áldozatok halálának ötödik évfordulójáról. Kimondták a sokat vitatott mondatot a magyarországi rasszizmusról.

Tudósítani mentem oda. Meghallgattam Csík Benedek, pásztor, és Setét Jenő beszédét. Jegyzeteltem, hangfelvételt készítettem fotóztam. Hazatérve átolvastam a jegyzetemet, meghallgattam a helyszínen rögzítetteket. Kétszer, háromszor. Tudtam, valami nem stimmel. Ebből nem lesz tudósítás! Nem tudom higgadtan, tárgyilagosan megírni!

Csík Benedek és Setét Jenő ugyanarról beszélt, de nem ugyanazt mondta. A pásztor feltételes módban említette a rasszista megnyilvánulásokat „…ha a kormány emléknappá nyilvánítja február 23.-át, akkor bebizonyítja, hogy nincs rasszizmus Magyarországon….” Ez a „ha” ott a helyszínen nem tűnt fel!

Setét Jenő beszédében hangsúlyozta, hogy Magyarországon rasszizmus, uszítás és gyűlölet van. Nem feltételes módban, hanem a valóságban! Érezhető, tapintható! A téren jelenlévők egyet értettek vele. Ők is, mi is érezzük!

Ezt az érzést közvetítette a miskolci Romano Teatro is műsorával. Soha nem voltak azt hiszem időszerüebbek Radnóti sorai. Az „Oly korban éltem én” akkor, ott a téren a mának szólt. Nem csak én éreztem úgy, hanem a körülöttem állók is. A néma csendben fegyverként kopogtak a szavak. Nem adott katarzist a vers utáni Cohen dal a Halleluja sem.

Nem tudom, hogy Csík Benedek mit érez? Nem tudom véletlenül fogalmazott-e így? Nem tudom, hogy magánemberként mi a véleménye? Nem tudom, hogy hivatása szólt-e belőle? Csak remélni tudom, hogy „véletlen”, és pásztori elhivatottsága kerekedett felül szavaiban.