Ott voltam én is a Kossuth téren, kedden. Igaz nem este, hanem, kora délután. Már akkor is „ölték egymást” az emberek. Nem a téren, hanem bent a Parlamentben. A vörös szőnyegen még viselkedtek. Vonultak. Nézegettek. A Felsőházi Teremben az „előkelő közönség” már nem nagyon tudott viselkedni. Közelharc a jobb helyekért, a kávéért, pogácsáért és az üdítőért.
Székcsapkodások. Megérkeztek a későn jövök. Nem baj, hogy a konferenciát már elkezdték. Ők azért jelezték, megérkeztek. Többen pohárral a kézben jöttek be. A megszerzett trófeával ügyeskedve elfoglalták az üres helyeket a sorok közepén. Ugyanez a ceremónia ismétlődött meg a szünet után.
Az előrelátók és tapasztaltak a konferencia utolsó előadása közben megkezdték a lassú, szisztematikus kivonulást. Sietni kell a büfé asztalhoz. Lehetőleg minél előbb zsákmányt szerezni. Kis süteményes tálak jól megpakolva. Saláta, szendvics, sütemény. Lehetőleg minél több. Az sem baj, ha a süti belelóg és felissza a saláta öntetét. Egy helyre megy! Jutott eszembe közismert mondás. A korán kiérő, szemfüles résztvevő 3-4 pezsgőspohárral a feje felett lavírozott. Ő már sikerrel járt. Alkohol is jutott neki.
Álltam és néztem. Nem hittem a szememnek. Tíz perc alatt a két termetes megterített asztal kiürült. Az elegáns vendégsereg boldogan tömte magába a zsákmányt. Negyed óra múltán pincérek kezdték összeszedni a pusztítás nyomait. Félig elfogyasztott szendvicsek, sütemények kerültek a szemétbe. Ugyanerre a sorsra jutottak az üdítős poharak közül is páran. Kukamanó ma jól járt!
Fél hat körül amikor - bendőmben két szendviccsel és egy kis salátával- távoztam a kijáratnál még jobban megdöbbentem. A kapu két oldalán és az árkádok alatt több sorban „felfegyverzett” rendőrsorfal áll. Ők már készültek az estére. Megdöbbent arcomat látva néhányan elnevették magukat. „Nem kell megijedni” – szólt egy hang. Majd az ott posztoló katona a kordonon kívülre irányított.
