„December 27. délután a Blahán morzsaparti. Találkozó a Corvin előtt”- így szólt a rövid felhívás a közösségi oldalon. Sokan jelezték szokás szerint a részvételt. Késő délután, már félig sötétben ételt és ruhát adni annak, aki ma még nem evett és fázik? Láttam már ilyet múlt év januárjában itt. Az akkori emlékek gondolkodásra késztettek. Menjek? Ne menjek? Elmentem!
Hát… ! Mit mondjak?
Háromnegyed öt körül kisebb csoport a Corvin előtt. Tömött szatyrok kézben és lábnál. A sötét „alakok” és batyuk közt felkiáltó jelként „kiabál” egy fejér kendő! Rögtön éreztem, ők azok! A biztonság kedvéért azért rákérdezek. A vidám társaság megnyugtat. Jó helyen vagyok! Idősebbek, fiatalok, édesanya babakocsival, anyuka nagylányával, mintha régről ismernék egymást. Elmondják, hogy nem csak „morzsa”, hanem ma készült friss is van a csomagokban. Többük nem először van itt. Kérges lelkem kezd örülni. Jól tettem, hogy eljöttem! Amíg ez a gondolat átcikázik agyamon, máris visszavonhatnám. Rövid bundás hölgy robban közénk. Színházi puszik jobbról, balról egyeseknek. Meglehetősen kirí öltözetével a többiek közül. De itt van! Mindenki láthatja!
Öt óra után pár perccel befut Szalay Kriszta, aki négy éve minden karácsony után megszervezi a morzsapartit. Mindenkit üdvözöl. Nincs puszi, csak egy-két jó szó. Majd kéri, hogy a parkolóban álló asztalhoz menjünk át. Kicsi kempingasztal. Napraforgós terítővel letakarva. Pillanatok alatt megtelik. Süti, szalvéta, műanyag poharak, kis dobozos üdítők, és még ki tudja felsorolni mi minden, kerül rá. Hirtelen nagyon sokan leszünk. Zsibog, forr a parkoló ezen része. Aki nem fért az asztalhoz, dobozból, szatyorból kínálja portékáját. A kőkordonra is kerül terítő, szendvics dobozban, kenyér, fasírt. Kriszta férje, Cserna Antal is beáll autójával. Csomagtartó nyílik, ruhával megrakott zsákokat rejt. Kipakol. Vár. Most mindenki élelmiszert zsákmányol inkább.
Nézem! Az élelmesek és felkészültek szatyorral érkeztek. Válogatás nélkül lapátolják be szatyraikba a megszerzetteket. Nem törődnek azzal, hogy mögöttük is állnak, várnak. Csak magukkal törődnek. Lökdösődnek, vitatkoznak. Az egyik szatyorban legalább 3-4 kg. mandarint látok. Kapós! Az alma kevésbé! Az tovább tart, kínálni is kell.
Hátrébb állok! A földön eltaposott csokik, egy árva bögre és más lábbal tiport ennivaló. Nézem! „Ne csodálkozzon!”- szólal meg egy hang mellettem. „Pénzre váltják át, amit szereztek”- mondja beszélgető partnerem. „Eladják. Kannássá változik jó része”. Beszélgetni kezdünk. Egy segélyszervezetnél dolgozik közmunkásként. Ő a beengedő! Sokat látott és sokat tud! Hátizsákja lapos. Nem tolakszik. Időnként én biztatom, hogy ne velem beszélgessen, mert nem jut neki semmi. Pár süti, egy doboz halászlé árválkodik zsákjában. Mégis mellettem marad és beszélgetünk. Azt mondja, hogy ez neki többet jelent, mint a tülekedés. Nekem is jól esett a beszélgetés. Remélem borostás arca, meleg tekintete marad meg nekem az első morzsapartiról és nem az, amit láttam!
