Néhány nappal ezelőtt részt vettem egy médiamunkásoknak tartott továbbképzésen. Érdekes és tanulságos tapasztalatokkal és egy oklevéllel gazdagodva tértem haza.
A média több területéről jöttünk össze. Szabadúszók és státuszban dolgozók vegyesen. Az első nap mérlege után kijelenthetem Nyilas Misit idézve szabadon, én nem akarok médiamunkás lenni. Miért mondom ezt? Tanult kollégáim viselkedése kapcsán. A bemutatkozásokkor kiderült a jelenlévők pozíciója. Rögtön éreztem, kilógok a sorból. Nem volt laptopom, önkéntesként – nem szeretem ezt a szót, inkább azt szoktam mondani, hogy köszönőm-ért – dolgozom. Igen, az én munkámat minden esetben, ha megérdemlem, megköszönik! Nekem ez nagyon sokat jelent! Engem kérnek, hogy írjak valamiről, és nem küldenek tudósításra.
A laptoppal rendelkezők rövid idő után rákattantak napi halaszthatatlan tennivalójuk intézésére. Fél füllel hallgatták csak az előadásokat. Amikor őket érdeklő téma volt terítéken akkor bekapcsolódtak a munkába. Saját ügyes bajos gondjaikra próbáltak az előadóktól választ kapni. Az ingyen kapott jogi tanács értékes. Lehet vele villogni, jól értesültnek lenni, elismerést bezsebelni a főnöktől.
Az első szünetben még érdeklődést mutattak felém, utána már nem. Levegőnek néztek. Nem voltam médiamunkás számukra, csak egy kívülálló. Nem ismerték munkámat, de ők már döntöttek. Egy esetben lett volna szükség rám, mégpedig, hogy csatlakozzak a klubba és támogassam törekvésüket. Rossz ajtón kopogtattak. Olyan klubnak nem akarok tagja lenni, melynek „illusztris” képviselői kitárgyalják a belső ügyeket. Mert bizony az első nap mérlege ez volt. Megtudtam, hogy milyen a klubélet, ki mit és mit nem tesz. Kit kéne lecserélni és miért.
Pufogó törpeviperaként tértem haza. Talán majd a következő nap jobb lesz, gondoltam. Hát… Másnap is jó negyedórás késéssel érkeztek kollégáim. Páran megfeledkeztek arról, hogy a jelentkezés egyetlen feltétele az volt, hogy mind a két nap jelen kell lenniük. Nincs tiszteletkör, azonnal laptopjukba mélyednek. Az előadók kísérletet tesznek a közös munkára, hogy ne csak én próbáljak aktív lenni. Többé-kevésbé sikerül, főleg amikor a köz és magán szereplőkkel kapcsolatos kérdések kerülnek elő. Természetesen most is az online portáloknál lévők viszik a prímet. Saját ügyeik tekintetében szükség van a segítségre. Rólam még a szünetekben sem vesznek tudomást.
Délután már a könnyeimet nyelem magamba némán. Figyeltem, jegyzeteltem. Tanulni mentem, hogy munkámat még jobban tudjam végezni. Az előadásokat élveztem, sok újdonságot hallottam. Egyik másik gyakorlati példa bemutatása kapcsán még örültem is, hogy ösztönösen nem követtem el hibákat eddigi munkám során. A képzés végén azonban megkaptam társaimtól a kegyelemdöfést. „Jó volt a képzés, de legközelebb külön kellene tartani a szabadúszóknak, az önkénteseknek és a lapok munkatársainak a hasonló oktatást.”- sommázta véleményét egy főszerkesztő. Kész, padlót fogtam, megköszöntem mindent, és sietve elkullogtam.
Nem tudom, ha az újságírói etikáról szólt volna a képzés és nem médiajogról, hogyan viselkedtek volna „tanult újságíró kollégáim”. Gyanítom ugyanígy. Mindenesetre tanúságos két nap volt. Lehet, hogy észre se vették tettüket, és csak adták magukat. Nem tudom, de előttem levizsgáztak.
Egyet azonban „üzennék” a többieknek: ma még van státuszuk, de holnap talán nem lesz, és akkor ők is szabadúszók lehetnek….
