Jó tíz éve barátom K.B.

Mióta megvan a blogom gondolkodtam, hogy szóljak Neki róla. Megtettem.

Reggel mailjeim között látom, hogy írt. Levelével kezdtem a posta olvasását. B. kimérten megkért, hogy soha többé ne keressem semmilyen formában. Szóval szakítottunk! Azaz, csak Ő szakított velem.

Szívesen megtudakolnám, hogy mi történt, de nem tehetem. Megkért, hogy ne „zavarjam”. Nem teszem, csak hangosan gondolkodom.

Nem kellett volna elküldeni a blog linkjét?  Célba talált az üzenetem? Zavarja, hogy a melegekkel szimpatizálok?  Igaz erről a 10 év alatt soha nem beszéltünk.  Volt már kellemetlenségem emiatt. Barátot, munkahelyet vesztettem el, mert láttak a „meleg felvonuláson”. Bevallom egyik veszteség sem keserített el ennyire, mint a mai.

 Ha nem ez volt az ok, akkor a Down-os cikkem lehetett a „bűnös”. Nem írtam ki a nevét. Bárki lehet az a K.B. Baráti és ismeretségi körünk nem azonos. Senkinek nem meséltem róluk. Nem írtam le azt sem, hogy hol laknak, mivel foglalkoznak. A problémát vázoltam. Sok fogyatékos fiatal az általános iskola elvégzése után a családban marad. Nincs végzettsége, szakmája. Ő a „kis cseléd” otthon. Ha a szülők lebetegednek, meghalnak, ott marad egyedül. Remény sincs a beilleszkedésre. Sajnos több esetben kihasználják őket. Ez tény!  Sokan nem akarják ezt elfogadni. Ezért született a cikk és a blog bejegyzés.

 Makacs vagyok én is, akár B.

A választ talán soha nem fogom megtudni.

Felnőtt fejjel az ember nehezen köt új barátságokat, éppen ezért fáj a szakítás. Magyarázkodni nem akarok, és nem is fogok. Ha akar jelentkezik!